A Megváltás művének titkai – Fájdalmas szentolvasó 1. titka

Részletek

Készült: 2013. március 11. hétfő, 12:11

Találatok: 1232

,,Aki értünk vérrel verítékezett”

Jézus a Getszemáni-kert felé halad apostolaival, akik arról tanakodnak, miként menthetnék meg Mesterüket a közelgő veszélytől. Jézus előkészíti őket a rájuk váró megpróbáltatásra, a zelóta Simonhoz beszélve:

— Ez az én szenvedésem órája. Azért, hogy minél teljesebbé legyen, Atyám lassanként visszavonja világosságát, amint az közeledik. Hamarosan egészen sötét lesz, és annak a szemlélése, ami a sötétség: azaz az emberek minden bűnéé. Ti ezt nem tudjátok felfogni. Senki sem, kivéve az, akit Isten meghívott különleges küldetéssel, csak ő fogja fel ezt a nagy szenvedést. Az ember anyagias még a szeretetben és az elmélkedésben is. Lesznek, akik sírnak és szenvednek az én szenvedéseim miatt, de nem tudják felmérni ezt a lelki gyötrelmemet, amely, higgyétek el ti, kik hallgattok engem, a legkegyetlenebb lesz… Beszélj azért, Simon, vezess engem barátságod ösvényén, mert én szegény vak vagyok; aki rémeket lát, nem a valóságot…

János hozzásimul és megkérdi:

— Mit? Nem látod többé a te Jánosodat?…

— Látlak. De rémek kelnek fel a Sátán ködében. Nyomasztó és fájdalmas látomások. Ezen az estén mindnyájunkat beburkol ez a pokoli mérges kigőzölgés. Engem gyávává, engedetlenné akar tenni, és fájdalmakat akar nekem okozni. Tibennetek kiábrándulást és félelmet akar kelteni. Másokban, akik se nem félénkek, se nem bűnösek, fel akarja ébreszteni a hajlamot a bűntettekre és a félénkségre. Azokban pedig, akik már a Sátánéi, természetellenes elfajulást okoz. Azért mondom ezt, mert az ő gonoszságuk felülmúlja majd azt, amire az ember önmagától képes.

* * *

A Getszemáni-kertben Jézus így szól apostolaihoz:

— Most elválunk. Én felmegyek a magasba, imádkozni. Velem jön Péter, János és Jakab. Ti maradjatok itt. Ha (a Sátán) fölétek kerekedne, hívjatok. És ne féljetek. Nektek egy hajszálatok sem fog meggörbülni, imádkozzatok értem. Tegyetek le a gyűlöletről, és ne féljetek. Nem tart tovább, csak egy pillanatig… és utána teljes lesz örömötök. Mosolyogjatok!. Hogy szívembe zárjam mosolyotokat.. Köszönök nektek mindent, barátaim. Isten veletek. Az Úr nem hagy el titeket…

Útközben Jézus hátrafordul, és áldását adja apostolaira. A hold már magasan jár, és fénybe öltözteti alakját, úgyhogy magasabbnak tűnik, átszellemültnek, piros ruhája, világosabbnak látszik, aranyszínű haja halványabbnak. Mögötte megy Péter egy fáklyát tartva és Zebedeus két fia. Amikor elérnek a teraszosan emelkedő olajfák között egy kis térséghez, Jézus azt mondja:

— Álljatok meg itt, figyeljetek engem, miközben imádkozom. De ne aludjatok. Szükségem lehet rátok. Szeretettel kérlek titeket: imádkozzatok! Mesteretek nagyon össze van törve.

Valóban nagyon levert már. Mintha valami súly nyomná. Hol van már a férfias Jézus, aki a tömegnek beszélt? A szép, erős, aki szemével uralkodott, békésen mosolygott, hol van szép, zengő hangja? Látszik, hogy valami gond, szomorúság terheli. Olyan, mint aki sírt. Hangja fáradt, szomorú. Szomorú, szomorú, szomorú…

Péter válaszol mindhármuk helyett:

— Légy nyugodt, Mester! Virrasztunk és imádkozunk. Csak hívj, és megyünk.

Jézus tovább megy, ők pedig leveleket és ágakat gyűjtenek, hogy kis tüzet csináljanak, ami ébren tartja őket, és megvédi őket a harmattól is, amely már bőségesen kezd leszállni.

Jézus arcán nagy fájdalom látszik, szeme tágranyílt, beesett, karikás a fáradtságtól. Lehajtott fejjel megy, csak néha emeli fel fejét, nagy sóhajtással. Végül megáll egy kiemelkedés mögött, ami eltakarja őt a három apostoltól.

Jézus egy nagy sziklánál hosszasan és buzgón imádkozik. Időnként felsóhajt, és meg lehet érteni imájából néhány szót. Atyjával beszélget:

— Te mondod… Fiad vagyok… Mindent, de segíts… Elérkezett az óra… Nem vagyok tovább a földön… Fiadnak nincs többé szüksége a segítségre… Tedd, hogy az Ember kielégítsen téged, mint Megváltó, engedelmesen… Amit te akarsz… Kérlek, könyörülj rajtuk… Üdvözítem őket? Ezt kérem tőled. Így akarom: megmenteni a világtól, a testtől, az ördögtől… Kérhetek még valamit? Igazságos kérés, Atyám. Nem számomra. Az ember számára, akit te teremtettél, és aki még lelkét is besározza. Én belevetem ezt a sarat szenvedésembe és vérembe, hogy számodra szívesen látott, romlatlan dologgá változtassam… És ez van mindenütt. Ezen az estén ez az úr. A királyi palotákban és a házakban. A katonaságnál és a Templomban… Most nyugodt a város, és holnap pokollá válik…

Jézus megfordul, és Jeruzsálemre néz, ami jó látható onnan. Figyeli Jeruzsálemet, s közben mindinkább elszomorodik arca. Ezt mormolja:

— Olyannak látszik, mint a hó… és csupa bűn az egész. Ebben is hányat meggyógyítottam! Mennyit beszéltem!… Hol vannak azok, akik hűségeseknek látszottak?…

Jézus lehajtja fejét, és visszatér a három apostolhoz. Azok alszanak a tűz mellett.

— Alusztok? Nem tudtatok egyetlen óráig virrasztani? És nekem oly nagy szükségem van vigasztalástokra, imátokra!

A három zavarodottan felugrik. Dörzsölik szemüket. Bocsánatkérően mormolnak valamit, a bornak, ételnek tulajdonítva álmosságukat… Nem akartak beszélgetni, ezért aludtak el. De most majd hangosan imádkoznak, és ez nem történik meg ismét.

— Igen, imádkozzatok és virrasszatok! Nektek is szükségtek van rá.

— Igen Mester. Engedelmeskedünk neked.

Jézus visszatér a sziklához, lassan, meggörnyedten. Letérdel mellette, karjával a sziklára támaszkodva, amely nem csupasz, hanem egy kis mélyedés van rajta, s ott apró virágok nőnek.

Jézus fejét kezén nyugtatva imádkozik. Majd felnéz, s látja a virágokat. Megsimogatja őket. Beszél hozzájuk:

— Ti tiszták vagytok!… Felüdítetek engem! Ilyen virágocskák voltak Mamám virágágyásaiban is… és ő szerette őket, mert azt mondta… ,,Amikor kicsiny voltam, apám azt mondta: Te egy ilyen kicsiny liliom vagy, égi harmattal eltelve…. A Mama! Ó, Anyám!” Jézus könnyezik s könnyei ragyogó gyöngyökként hullanak a fűre. Tovább emlékezik:… ,,Betlehemben is… odavittél, Mama….”

Utána ismét imádkozni és elmélkedni kezd. Feláll… föl s alá jár, mormolva valamit… felemeli fejét, majd lehajtja, kezével gesztikulál, szeme elé teszi, arcára, hajára… látszik rajta, hogy valami nagyon

gyötri. Ezt szavakkal nem lehet kifejezni, leírni… Jeruzsálem felé mutat. Majd az ég felé tárja karját, mintegy segítséget kérve. Felveszi köpenyét, fázik. Figyel valamit… De mit lát? Elejtett szavaiból úgy látszik, mintha életének emlékei peregnének le előtte… nevek, városok, személyek, események… Szomorúan kiáltja Péter és János nevét, és azt mondja:

— Most jönnek. Ők nagyon hűségesek!…

De azok nem jönnek. Újra hívja őket. Mintha rettegne valamitől. Gyorsan odafut Péterhez és a két testvérhez. Azok mélyen alszanak…

— Péter! Háromszor hívtalak! Mit csináltok? Még alusztok? Nem érzitek, mennyire szenvedek? Imádkozzatok! Hogy a test ne győzzön, ne győzzön le titeket. Semmiben sem. A lélek kész, a test gyenge. Segítsetek!…

A három most már nehezebben ébred fel. Végül kinyitják szemüket, és bocsánatot kérnek. Előbb felülnek, majd felállnak.

— Nézd csak! — mormolja Péter — Mi történt megint velem! Ezt az a bor okozhatta. Erős volt. És ez a hideg is… Fel, János, keressünk ágakat, mozogjatok. Elmúlik. Biztos vagyok benne, Mester, hogy ezután… Talpon leszünk… — és közben feléleszti a tüzet, amiben János és Jakab is segíti őt.

A tűz fellángol és megvilágítja a szegény Jézus arcát. Az oly szomorú, hogy nem lehet sírás nélkül nézni. A halálos fáradtság eltörölt róla minden ragyogást. Azt mondja:

— Annyira aggódom, hogy az megöl! Igen! Szomorú a lelkem mindhalálig. Barátaim!… Barátaim! Barátaim!

De a három még mindig nagyon álmos. Olyanok, mint a részegek, dülöngélnek félig nyitott szemmel… Jézus figyeli őket… Nem korhol. Lehajtja fejét, felsóhajt és visszatér előző helyére.

Ismét imádkozik, kereszt alakban kitárt karral. Majd térdelve, arcával a kis virágok felé fordulva. Gondolkodik. Hallgat… Utána mélyen felsóhajt. Az Atyát hívja. Mind szomorúbban…

— Ó! Nagyon keserű ez a kehely! Nem bírom! Nem bírom! Felülmúlja azt, amit meg tudok tenni. Mindent meg tudtam! De ezt nem… Távolítsd el tőlem, Fiadtól, Atyám! Kegyelmezz nekem!… Mivel érdemeltem ki ezt?… De, Atyám, ne hallgass szavamra, ha a te akaratoddal ellenkezőt kérek. Ne emlékezz arra, hogy Fiad vagyok, hanem csak szolgád. Ne az én, hanem a te akaratod történjék.

Így marad egy ideig. Utána fojtott hangon felkiált és megzavarodott arccal föláll. De csak egy pillanatra, mert a földre zuhan, arccal a föld felé, és úgy marad. Egy emberroncs, akire ránehezedik az egész világ bűne, akit lever teljesen az Atya igazságossága, akire leszáll a sötétség, a hamu, a keserűség, az a félelmetes, rettenetes, legrettenetesebb dolog, annak érzete, hogy Isten elhagyta, miközben a Sátán gyötri… Jézus sóhajtozik, hörögve, valódi haláltusában:

— Semmit!… Semmit!… El!… Az Atya akarata! Az! Egyedül az!… A te akaratod, Atyám. A tied, nem az enyém… Hasztalan. Csak egy Úr létezik: a Legszentebb Isten. Egy Törvény: az engedelmesség. Egy szeretet: a megváltás… Nem. Nincs többé Anyám. Nincs többé életem. Nincs többé Istenségem. Nincs többé küldetésem. Hasztalan kísértesz, ördög, az Anyával, az élettel, Istenségemmel, küldetésemmel. Anyám az Emberiség és szeretem annyira, hogy meghalok érte. Az életet visszaadom

Annak, akitől kaptam, és aki kéri tőlem, minden élőlény Legfelsőbb Atyjának. Megerősítem: az Istenség képes erre az engesztelésre. Küldetésemet befejezem halálommal. Nincs többé semmim. Csak az, hogy megtegyem Uramnak, Istenemnek az akaratát. Távozz, Sátán! Ezt mondtam először és másodszor. Ismét ezt mondom harmadszor is: ,,Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne az én, hanem a te akaratod teljesüljön.” Távozz Sátán, én Istené vagyok!

Utána nem beszél többet, csak ennyit: ,,Isten! Isten! Isten!” Ezt kiáltja minden szívverésnél, minden kicsorduló vércseppnél. Vállán sötétté válik a ruha, amint a vér átitatja.

Feje fölött egy méterre fény tűnik fel, amelyben lázszik, hogy a vér már haját is átáztatta, és szemét is fátyollal borítja.

Felemeli fejét… A holdfény megvilágítja szegény arcát, és még inkább az angyali fény, amely gyémántként csillog, kékes-fehér színben. Most látszik, hogy a rettenetes haláltusa kisajtolta vérét minden pórusán. Szempillája, haja, bajusza, szakálla vérrel hintett, vértől ázott. Vér csorog halántékán, nyakán, kezén, s amikor kitárja karját az angyali fény felé, könyökéig visszacsúszik ruhájának bő ujja, s látszik, hogy karja is egészen véres: Arcán csak könnyei húznak két csíkot vörös álarcán.

Megfordul, felemeli köntösét, és letörli kezét, arcát, nyakát, karját. De a vérizzadás folytatódik. Ismételten arcához nyomja köntösét, amely már egészen sötét a vértől, és vértől ázott a fű is.

Jézus mintha ájuláshoz állna közel. Kibontja ruháját a nyakán, mintha fuldokolna. Kezét szívére nyomja, majd fejéhez emeli, arcát legyezi vele, száját nyitva tartja. A sziklához vonszolja magát, hátával neki támaszkodik, karja élettelenül lóg teste mellett, mintha már halott volna, feje mellére csuklik. Nem mozdul többé.

Az angyali fény lassacskán megszűnik. Jézus felnyitja szemét. Nehezen felemeli fejét. Figyel. Egyedül van. De már nem gyötrődik annyira. Kinyújtja egyik karját. Megfordul, és a köntössel ismét megtörli kezét, nyakát, szakállát, haját. Vesz egy harmattól átitatott nagy levelet, és azzal folytatja a tisztálkodást, megmosva arcát, kezét, fejét. Ezt addig ismétli más levelekkel, míg végül eltünteti rettenetes izzadságát. Csak ruhája véres még. Nézi, és csóválja fejét. Nézi köpenyét is. Látja, hogy nagyon véres. Összehajtja, és a sziklára teszi, a virágok mellé.

A gyengeségtől nagyon fáradtan térdre ereszkedik. Fejét köpenyére hajtva, amelyen keze is nyugszik, imádkozik. Majd a sziklára támaszkodva feláll, és még kissé támolyogva az apostolokhoz megy. Arca nagyon halovány. De már nem zavaros. Teljes az isteni szépséggel, jóllehet vértelen és szomorúbb a szokásosnál.

Az apostolok mélyen alszanak a kialudt tűz mellett. Jézus hívja őket.

Hiába. Le kell hajolnia, s alaposan megrázza Pétert.

— Mi az? Ki fog engem? — mondja csodálkozva és félve.

— Senki. Én hívlak.

— Reggel van?

— Nem. De majdnem vége már a második őrváltásnak.

Péter egészen el van zsibbadva. Jézus felrázza Jánost, aki félelmében felkiált, amikor meglátja a föléje hajló márvány arcot, amely szellemnek tűnik számára.

Felrázza Jakabot, és az azt gondolva, hogy testvére rázta fel, megkérdi:

— Elfogták a Mestert?

— Még nem, Jakab — válaszol Jézus. — De keljetek már fel, és menjünk. Aki elárul engem, közel van.

A három támolyogva feláll. Körülnéznek. Béke uralkodik… Semmi más. Szó nélkül követik Jézust. A másik nyolc is többé-kevésbé elaludt a tűz körül, ami már kialudt.

— Keljetek fel! — mondja Jézus. — Miközben a Sátán jön, mutassátok meg, hogy mindnyájan éberek vagytok, és az Isten fiai nem alszanak.

Alighogy az apostolok rendbe szedik magukat, megérkezik a zsandárhad, élén Júdással, s a békés kis térséget megvilágítja a sok fáklya. Rablócsorda, katonáknak álcázva magát, börtöntöltelék arcok, amelyeket sátáni vigyor torzít el. Van köztük néhány templomszolga is.

Az apostolok egy csoportban állnak, legelöl Péter.

Júdás nem hajtja le fejét Jézus villámló szemei előtt. Sőt, odamegy hozzá egy hiéna mosolyával és megcsókolja, jobb arcát.

— Barátom, mi végre jöttél? Csókkal árulsz el?

Júdás egy pillanatra lehajtja fejét, de utána ismét felemeli. Meghalt már a feddésnek éppúgy, mint minden bűnbánatra való felhívásnak.

A csőcselék kiáltozva tör előre botokkal és dorongokkal, és Krisztuson kívül az apostolokat is el akarja fogni.

— Kit kerestek? — kérdi Jézus nyugodtan és ünnepélyesen.

— A názáreti Jézust.

— Én vagyok. — Jézus szavára, mintha villám sújtotta volna őket, mindnyájan a földre esnek. Csak Júdás és az apostolok maradnak állva. Utána Jézus megengedi, hogy elfogják, és meggyógyítja a szolga fülét, amelyet Péter csaknem teljesen levágott kardjával. Az apostolok pedig elmenekülnek.