Számomra az élet Krisztus,
a halál pedig nyereség
  2020. október (Mindenszentek hava) 31. Szombat. "A" év.
  Boldog névnapot kívánunk minden kedves Farkas és Csele látogatónknak!

Giacomo Battiato: Karol – A pápa, aki ember maradt II.

A több mint háromórás film II. János Pál pápaságának történetét meséli el, 1978. október 22-ei beiktatásától kezdve 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig.

 


Giacomo Battiato alkotásának ívét, ritmusát a valóság határozza meg: a film kezdetén egy életerős, dinamikus pápát látunk, a lényéből áradó természetes derű, optimizmus mindenkit meglep, híveket és nem híveket, a vallás iránti közömbösöket, az egyház ellenségeit, de még a bíborosokat is, akik közül néhányan rosszallják a lengyel pápa szerintük túlzásba vitt közvetlenségét. II. János Pál messzire elszakadva testőreitől, egészen közel megy az őt ujjongva ünneplő és hatalmas szeretettel fogadó tömeghez, személyesen is megszólítja és megérinti az embereket, fölvesz egy leejtett zsebkendőt, átnyújtja tulajdonosának, meglátogatja haldokló barátját a kórházban, majd felkeresi a súlyos, gyógyíthatatlanul beteg gyermekeket a klinikán. Egyikük kérdésére – „Örülsz, hogy te vagy a pápa?”– azt válaszolja: „Persze, hogy örülök! Mit érnél egy bánatos pápával? A pápa mindig legyen vidám.” II. János Pál a személyiségét alapvetően meghatározó, mások bajaira, gondjaira mindig odafigyelő jelleméből fakadóan észreveszi, hogy az egyik, betegsége miatt sapkát viselő, szomorú arcú kislánnyal senki nem törődik. Odamegy hozzá, vigasztalja, a kislány boldogan rámosolyog, érzi, hogy a pápa szeretete őszinte, nem megjátszott.

Ez a hatalmas lendület később, a Szentatya sorozatos és egyre súlyosabbá váló betegségei miatt megtörik, s így a film ritmusa is módosul, a mozgalmas jeleneteket lassú, csendes képsorok váltják fel. Ami nem változik, az II. János Pál imádságos lelkülete, Krisztusba vetett feltétlen hite, rendíthetetlen eltökéltsége, hogy fizikai gyengesége ellenére is, mindaddig végzi péteri szolgálatát, amíg az Úr engedi neki. Amikor kezelőorvosa, Renato Buzzonetti közli vele, aggódik miatta, mert a Parkinson-kór előrehaladtával az állapota egyre rosszabb lesz, a pápa mosolyogva válaszolja: „Tudom, hogy aggódik miattam, de az életem és a jövőm Isten kezében van, nem az önében, tehát ne aggódjon.” A filmből egy olyan pápa személyisége rajzolódik ki, aki megválasztásának első pillanatától kezdve legfőbb küldetésének tekinti, hogy a hangja legyen mindazoknak, akiknek nem hallatszik a hangjuk, vagy pedig elnémították őket, s vallja: az egyháznak mindig a szegények, a szenvedők oldalán kell állnia.

A filmben ábrázolt II. János Pál pontosan tisztában van pápai hatalmának a korlátaival. Amikor a környezetében le akarják beszélni, hogy ellátogasson a háború sújtotta Boszniába, így fogalmaz: „Nem törődhetek bele szó nélkül, hogy azok az emberek szenvednek. Lehet, hogy a pápa nem változtathat meg mindent, de reményt és szeretetet tud vinni a világba! Ezt meg tudom tenni!”
Az első iraki háború kitörésekor kétségbe vonja, hogy létezne igazságos háború: „Még ha ideiglenesen meg is old egy elfogadhatatlan helyzetet, a háború csak pusztulást és szenvedést hoz, és újabb, talán még rosszabb igazságtalanságot. Mindez iszonyú gyűlöletet ébreszt az emberek szívében.” II. János Pál felidézi 1986-ot, amikor az ő kezdeményezésére Assisi Szent Ferenc szülőföldjén találkoztak egymással a világ vallási vezetői, s azon a napon némák maradtak a fegyverek. A pápa szerint vissza kell térni Assisi szelleméhez: „Tudom, csodálatos álomnak tűnik, hogy a vallások, minden vallás a békéhez vezessék az emberek szívét itt a földön, de mégis, ez a mi álmunk!”

A kommunizmus világméretű bukásakor pedig, miközben látjuk a korabeli dokumentum-felvételeken a berlini fal leomlását, a boldog, ujjongó tömeget, a pápa dolgozószobájában gondolataiba mélyedve tűnődik: „Ma azt kérdezem magamtól, vajon a kommunizmus bukása a szegénységnek és az igazságtalanságnak is a végét jelenti? Az erőszak végét is jelenti? Milyen hatással van a kapitalizmus a harmadik világra? Megszűnnek a háborúk? Mielőtt elkövetkezne az igazi forradalom a társadalomban, előbb az emberek szívében kell forradalomnak lennie. Senki nem találhatja meg a boldogságot egyedül. Egyetlen ember sem lehet sziget, védett minden vihartól. Az emberek szívének kell megváltoznia.”

A film egyetlen pillanatra sem kelt a nézőiben hamis illúziókat. A fikciós jelenetek többsége is történelmi dokumentumokra épül. A bemutatott világ kegyetlen, amelynek legfőbb jellemzője, hogy a hatalmi, politikai fölényben lévők kíméletlenül érvényesítik akaratukat a gyengébbekkel szemben, nem számít az egy nemzethez, néphez tartozás sem. (Így a lengyel kommunista rendőri hatalom kíméletlenül veri le a Szolidaritás mellett tüntetőket, az ugandai felszabadítási mozgalom katonái elhurcolják a gyerekeket és rákényszerítik őket a fegyveres harcra, az afrikai kormányok az AIDS-betegekre a szükséges tízezer dollár helyett kilencet költenek, miközben a nyugati gyógyszergyártók gátlástalanul a legmagasabb áron adják el termékeiket.) A hol szelídebb, hol keményebb hangú pápai, egyházi intelmek süket fülekre találnak. A földi világot a nyers erőszak irányítja, s ezt látva eszünkbe juthat János evangéliuma: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl… Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (1,5.,9-11). S ahogy Jézust gyűlölték ellenségei, ugyanúgy gyűlölik követőit, amint ezt ő az utolsó vacsorán előre jelezte tanítványainak (u.o. 15,18-25).

Éles ellentét van a békességet és a szeretetet hirdető pápa és a KGB, a kommunista hatalom embereinek világszemlélete, a jóról alkotott véleménye között. Krjucskov, a KGB teljhatalmú főnöke kijelenti, hogy a pápa szándékai kifejezetten ellenségesek. Rögtön a következő jelenetben pedig kiengedik a börtönből Ali Agcát, akit a KGB felbérel arra, hogy megölje a pápát, akit úgy hívnak: „a fehérruhás.”

Katarzist kiváltó a pápa elleni merénylet előzményeit, magát a merényletet és az utána következő operációt bemutató csaknem húszperces jelenetsor. Itt is éles ellentét van az imádságos lelkületű pápa és a gyilkos merényletre készülő terrorista között. A film párhuzamosan mutatja be 1981. május 13-át, ahogy mindketten végzik a tevékenységüket. Két tökéletesen ellentétes lelkület. Ez már a reggeli ébredéskor kiviláglik. II. János Pál tekintetében derű, szeretet. Imádkozik, majd misét mutat be. Ali Agca nyugtalanul alszik, majd mintha rémálomból riadna fel, fejét megrázza, rögtön kemény tornagyakorlatok végzésébe kezd, ég benne az ölés, a pusztítás vágya. A merénylet előtti percekben az összegyűlt tömeg élteti a pápát, aki mosolyog, áldást oszt, abszolút gyanútlan. Agca feszülten figyel, furakszik előre, minden mozdulatát leköti, hogy a lehető legjobb pozíciót foglalja el. Van abban valami félelmetes, ahogy észrevétlenül elvegyül a tömegben, senkinek nem tűnik fel, miért is tűnne? Aztán eldördül a lövés, a pápa teste lehanyatlik, titkára, Stanislaw Dziwisz karjaiba, a tömeg riadtan fut széjjel. Agca rohanva menekül, szabad az útja, a vele szembe szaladók rémülten kerülik ki őt, de egy apáca bátran eléje áll, nem engedi tovább. Krisztus jegyesének az erejét mintha őrangyal sokszorozná meg, birokra kel Agcával, a földre teperi, rendőrök érkeznek, őrizetbe veszik a gyilkosságot megkísérlő merénylőt. Részletesen kidolgozott a műtőbeli jelenet, az eszméletét elvesztő pápa, az orvosok és a nővérek hangulati hullámzása, vannak pillanatok, amikor lemondanak az egyházfő életéről. A zokogó Dziwisz atya feladja II. János Pálnak az utolsó kenetet. Ali Agca a börtönben ünnepel, új Messiásnak nevezi magát, aki a világűrben találkozott a titokzatos lényekkel, s az ő parancsára követte el azt, amit még soha senki nem mert elkövetni a világtörténelemben, „a lövéseim mindig pontosak, halálosak” – harsogja diadalmasan, elkövetve a gőgös elbizakodottság vétkét.

Végül azonban megtörténik a csoda. Ahogy a műtétet végző orvoscsoport vezetője mondja: „A lövedék szinte súrolta az aortát, de nem tett kárt benne. És bár csak milliméterekkel, de elkerülte a gerincoszlopot. Ez szinte hihetetlen. Bármelyik a halálát okozta volna.” Megrendítő, amikor a haldokló Wyszynski bíboros imádkozik Máriához: „Szűzanyám, az én életem, kérlek, azt vedd el, ne az övét!” Ugyanígy az is, amikor a lábadozó pápa megáldja haldokló mentorát, a lengyel egyház nagy alakját: „Megáldom a szádat, a szavakért, amit mondott… Megáldom a kezed, a sok jóért, amit tett.”

Emberi mércével szinte hihetetlen lelki nagyságról tesz tanúságot a sebesüléséből felgyógyult Szentatya, amikor engedelmeskedve Jézusnak a megbocsátásra és az ellenség szeretetére vonatkozó parancsainak (Mt 5,38-39; 43-48;, 6,14-15), bemegy a börtönbe, s megbocsát Agcának, mégpedig feltétel nélkül, hiszen a török terroristán a megbánás legparányibb jele sem fedezhető fel, őt csupán egyetlen dolog érdekli, hogy élhette túl a pápa a merényletet: „Miért nem halt meg? Tökéletesen céloztam. Pontosan tudom, hogy az a lövés halálos volt. Akkor miért nem halt meg?” – kérdezi hitetlenkedve. II. János Pál a fatimai Szűz Máriának tulajdonítja, hogy túlélte a gyilkos merényletet, hiszen az a nap, amikor Agca rálőtt, az ő ünnepnapja volt: „Ezért vagyok bizonyos abban, hogy a fatimai Madonna megmentett engem.” Agca lelkét ekkor sem a bűnbánat érinti meg, hanem a félelem tölti be, hogy mi lesz vele, a nagyhatalmú fatimai asszony eljön érte és megöli. Ám a pápa nyugtatgatja: „Nem!... Mária az Isten anyja, ő szeret mindenkit. Sok muzulmán is tiszteli... Segíteni fog, hogy megváltozzon!” A gyilkos és az áldozat feje egymáshoz ér, látjuk a pápa arcát, a kezébe temeti a fejét, mintha imádkozna Ali Agca megvilágosodásáért. Arca nem csalódott, sokkal inkább szomorú, amiért gyilkosa lelke még mindig a sötétségben van.

A gyűlölet világával szemben világító fáklyaként ragyognak ki azok a szereplők, akik a II. János Pál által hirdetett krisztusi lelkiség szellemében ellene állnak a Gonosznak, s megpróbálják legalább egy kicsivel jobbá és igazságosabbá tenni a világot. Ebbe a csoportba tartozik a vértanúhalált halt Oscar Romero san salvadori érsek és Jerzy Popieluszko lengyel pap, valamint Thomas Maputo ugandai lelkipásztor, majd püspök, aki a polgárháború sújtotta ország árván maradt gyermekeit tanítja, neveli, s a saját élete kockáztatásával, legalább néhányukat megmenti a szinte biztos pusztulást jelentő katonaságtól. A három említett egyházi személy közé tartozik Kalkuttai Teréz anya is. Az egyik jelenetben muzulmán gyerekeket ment ki Bejrútban a háborús övezetből. Megfeddi az állig felfegyverzett katonákat, hogy hetven ártatlan, sérült gyermek rekedt az árvaházban, nincs ételük, nincs vízük, mert ők lövik az utcát. Az egyik katona félvállról, közönyösen szól oda Teréz anyának: „Mi köze hozzájuk? Azok muzulmánok!” Teréz anya határozottan, a félelem legkisebb jele nélkül válaszolja: „Én nem kérdezem, ki muzulmán, ki zsidó, ki keresztény, mi a vallása, mi a nemzetisége! Mind együtt élünk ezen a kicsi Földön. Mindünknek ugyanolyan a szíve. Én csak Isten gyermekeit látom bennetek, fivéreim és nővéreim!” Teréz anya gyertyát kér a zord katonáktól, meggyújtja, majd arra kéri őket, ne lőjenek addig, amíg ezek a gyertyák égnek. A következő jelenetben a Szeretet Misszionáriusainak nővérei kivezetik a tűzvonalból az erőszaknak kiszolgáltatott, mindenkitől elhagyatott gyermekeket.

Teréz anya szavai rímelnek arra, amit II. János Pál mond vigaszként a szörnyűségesen szegény körülmények között élő mexikói parasztoknak, a megváltó Krisztus egyetemességéről: „Krisztus indián és fekete és fehér! Ő minden szenvedőé! Krisztus szegénynek született és szegény is maradt. Az ő nevében én vagyok a hangja azoknak, akiknek nincs hangjuk, vagy akiket elnémítottak.”

Külön történet a filmben Teréz anya és II. János Pál szeretetteljes, bizalomteli kapcsolata. A Szentatya kérése, hogy Teréz anya legyen a követe mindenütt, ahová ő nem tud eljutni, mert politikai, vagy vallási ellenállásba ütközik: „Anyám! Legyen a követem, az élet nagy követe az utazásai során. Beszéljen a nevemben mindenhol, ahová én nem tudok elmenni. Az ön munkája nagyon erős üzenet, ami mélyen érinti az embereket, és hatásosabb, mint az én szavaim… Beszéljen az élet és a család védelmében, a nők emberi méltóságáról!”

Betegségeik idején kölcsönösen aggódnak, imádkoznak egymásért. Teréz anya halálakor pedig a már nagybeteg pápa azt mondja: „A szentség azt jelenti, igaz keresztény életet élni mindennap. Az a szeretet választását jelenti. Ahogy Teréz anya tette.”

Az egész világ előtt ismert tény, hogy pápaságának utolsó hét-nyolc évében II. János Pál súlyos betegségekkel küzdött, a Parkinson-kór előrehaladtával mozgása egyre korlátozottabb lett, végül tolókocsiba kényszerült, halála előtt nem sokkal pedig a beszédkészségét is elvesztette. A film a nagybeteg pápa szenvedéseit is bemutatja, de soha nem lépi át a jóízlés határait. Az egyik jelenetben II. János Pál egyedül ül a dolgozószobájában. Megpróbál felállni, botja segítségével. Ez csak félig sikerül neki, többször is visszaroskad a székébe. Arcán fájdalom, a tehetetlenség érzése. Bevillan egy kép, amikor húszévesen követ tör, s még egy fizikai munkás is elismeri rendkívüli erejét. Az ifjú Karol Wojtyla nevet, tele van optimizmussal. A halálosan beteg pápa mintha erőre kapna ettől az emlékképtől, s ha nehezen is, de végül sikerül felállnia.

Gyönyörű jelenet, amikor Dziwisz érsek és az apácák imádkoznak II. János Pál holtteste mellett a Szentatya lelkiüdvéért, és nem a Requiemet, hanem a Te Deumot éneklik, köszönetet mondva Istennek az Ő nagy ajándékáért, akit Karol Wojtyla, a lengyel pápa személyében adott az egyháznak és az egész emberiségnek. Mindnyájan sírnak, de Tobiana nővér arcán a fájdalom mellett fénylő mosoly látható, mintha nem is hit, hanem bizonyosság lenne benne, hogy II. János Pál egy ragyogóan tiszta élet után megérkezett az Atya házába. Ahogy Szent Pál apostolnál olvashatjuk a Timóteushoz írt második levelében: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazságosság koronája, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, és nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét” (4,7-8).

Giacomo Battiato gondolatokban és érzelmekben roppant gazdag filmet készített II. János Pál pápaságának történetéből. Az olasz rendező alkotása minden tekintetben hiteles, s bár a filmben több megrendítő, szívszorító jelenet is van, soha, egyetlen pillanatra sem giccses. Battiato egy olyan pápát mutat be a lengyel Karol Wojtyla személyében, aki péteri szolgálata legfőbb feladatának tekintette, hogy a krisztusi szeretet hirdetésével derűt, reményt adjon a sokféle válságtól, tragédiától sújtott emberiségnek, és megvalósítsa Jézusnak a mennybemenetele előtt tanítványaihoz intézett figyelmeztetését: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).

Karol – A pápa, aki ember maradt
(lengyel-olasz történelmi film, I-II. rész, 187 perc)
Rendezte: Giacomo Battiato
Írta: Giacomo Battiato, Monica Zapelli, Gianmario Pagano, Gianfranco Svidercoschi
Főbb szereplők:
II. János Pál – Piotr Adamczyk
Stanislaw Dziwisz – Dariusz Kwasnik
Dr. Renato Buzzonetti – Michele Placido
Teréz anya – Adriana Asti
Thomas atya – Raoul Bova
Hanja – Malgorzato Bela