2010. szeptember 5., évközi 23. vasárnap

Részletek

Készült: 2010. szeptember 01. szerda, 14:50

Találatok: 1578

Gondolatok az olvasmányhoz (Bölcs 9,13-19)

Költői kérdést fogalmaz meg a szerző, amikor ezt írja: „Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?” Ő maga gondolja költőinek a kérdést, mert az embert gyengeségei miatt erre alkalmatlannak találja. A kép, amit az ember jellemzésére használ, egyébként igaz és nagyon szép, ez is költői: „a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére”. Valóban nem vagyunk képesek fölismerni Isten akaratát? Ritkán nyilatkozik Isten szózatokban, látomásokban és egyéb rendkívüli módon. Más módon mégis mindig közli akaratát a természet minden szintjén, emberi szinten is, egyénre szabottan is. Mi ez a mód? A körülmények, melyekben élünk, és melyeknek tevőleges vagy szenvedőleges résztvevői vagyunk. A természet felborult rendje, az elemek féktelen pusztítása mind Isten akaratának megnyilvánulása. Saját életem, melyet egyéni adottságai és elképzeléseim szerint alakítok vagy szeretnék alakítani, de nem sikerül, Isten akaratának közlése. Az ember alapvetően erőszakos lény, saját képére és hasonlatosságára kívánja alakítani környezetét, bizonyos értelemben önmaga, természete ellen is erőszakot követ el gyakran. Vagy a test követel erőszakosan vagy a lélek. Ez pedig harcot jelent. A léleknek kell győznie. De ennek a léleknek még van olyan világa, ahol egyesülnie kell azzal a Lélekkel, aki a magasságból, Istentől, Istenként érkezik. Ezt is tudja, látja, érzékeli a Bölcsesség könyvének szerzője. Ő az, aki elvezeti az embert az igazság teljességére, vagyis felismerteti vele Isten akaratát. Emberi szinten ez a történés a bölcsesség néven ismert.

Gondolatok a szentleckéhez (Filemon 9b-10.12-17)

Hogyan jelentkezik a „krisztusi”, a keresztény eszme világot formáló ereje? Ezt mondja el, illetve írja le Pál apostol Filemonhoz címzett levelében. Pál apostolnak az adott alkalmat e levél megírására, hogy egy gazdájától megszökött rabszolga felkeresi őt a börtönben, ahová az apostol idős korában került, mivel Krisztust hirdette. A szökött rabszolga neve Onezimusz, és gazdája a Kolosszében élő Filemon. Onezimusz, a rabszolga, gazdája, Filemon házában ismerhette meg Pált, és mert joggal lázad helyzete ellen, a szökésnél többet nem tehet. Mit tehet egy ilyen rabszolgáért egy krisztusi ember, mint Pál, aki a rabszolgánál is nehezebb helyzetben van, egy börtönben. Pál mondhatná a rabszolgának, hogy titokban szervezkedjetek, lázadjatok fel a Birodalom igazságtalan berendezkedése ellen, harcoljatok, vívjátok ki szabadságotokat. Pál tudja, hogy mi lenne a következménye ennek a lázadásnak. Mit tesz ehelyett Pál apostol, az öreg krisztusi ember? Ír egy levelet Filemonnak, a rabszolgatartó gazdának, aki valami módon „krisztusi” ember, de római állampolgár és rabszolgatartó, ami akkor természetes volt. A levelet a szökött rabszolga kezébe adja, és azt tanácsolja neki, hogy menjen vissza gazdájához és adja át a levelet. Pál levelének lényege az, hogy a rabszolga és gazdája között társadalmi szabályok szerint egy nagyon mély, áthidalhatatlan szakadék van. Pál úgy épít hidat e szakadék fölött, hogy megírja a gazdának: „Visszaküldöm hozzád megszökött rabszolgádat, de már úgy, mint Krisztusban testvéredet.” Nem lehet tudni, hogy hogyan fogadta a szökött rabszolgát a gazda, Filemon. Nem lehet tudni, mit gondolt, amikor elolvasta Pál levelét. Annyit tudunk, hogy Onezimusz, a volt rabszolga püspök lett valamikor, Efezusban. Bizonyára ennek következménye, hogy ez az egyébként egyszerű üzenetet tartalmazó levél fennmaradt és ma is olvassuk.
Így békíti össze a krisztusi eszme az áthidalhatatlannak látszó társadalmi ellentéteket, ha az eszme képviselői valóban krisztusiak, keresztények.

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 14,25-33)

Az evangélium ma idézett részletének tanítása akkor érthető, ha párhuzamba állítjuk más példabeszédekkel, melyeket Jézus Isten országáról, az örök életről és az oda vezető útról mondott. Vegyük pl. a kincskeresőről szóló példabeszédet. Valaki kincset keres, és talál is. De amikor megtalálja az igazit, odaadja érte az addig találtakat, mert mindennél többet ér neki az újonnan talált.

Mi ez a kincs, amiről a mai evangéliumban, a példaként említett hasonlatban hallunk? Vegyük csak sorra, kiket sorol fel a mai evangélium: szülő, testvér, gyermek. Ezek mind kincsek.
Mi a szülő a gyermek számára? Még a szavak nagy művésze is, Petőfi Sándor így fogalmaz az Anyáról, amikor testvérének ír:
„S anyánkat, ezt az édes jó anyát, / O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! / Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, / Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; / De megmutatná a nagy veszteség: / Ha elszólítná tőlünk őt az ég...
Nem volt rendkívüli asszony Petőfi édesanyja. Minden normális gyermek ugyanezt érzi minden normális anya iránt.

Ha már ez a vers jutott éppen eszembe, akkor idézem azt is, amit apjáról ír ugyanebben a versben:
”Mért nem szeret úgy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én / Mily édes-örömest fölmenteném. / Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet / Most egyedül ez keseríti meg. / Tégy érte, amit tenni bír erőd; / Légy jó fiú és gyámolítsad őt. / Vedd vállaidra félig terheit, / S meglásd, öcsém, az isten megsegít.”
A legdrágább kincsek egyike az életben a szülő, a normális szülő. Ezt mindenki tudja, az is, akinek ez a kincs nem adatott még. Talán ő tudja legjobban. Mert hogy kincs a szülő, azt nem tapasztalatból tanuljuk meg elsősorban, hanem a szívünkbe van írva.

A gyermek is kincs. Reményik Sándort idézem, mit jelent a szülő számára a gyermek:

Mikor mosolygott

„Most átfutott arcán egy sugár. / Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár, / Mely annyi sírás-zivatar között / A homlokunkra mégis visszajár. / Látom üstökös-útja fordulóit: / Mikor anyjára csil-lan: "Ismerem!" / Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta / Lobban fel az első játékszeren. / Mikor mélázva, csendes ragyogással / Nyomon kíséri az első mesét. / Mikor először simogatja meg /Egy kisleány rokon-tekintetét. / Látom az első saját-gondolatnál / S az első büszke férfi-tett után / E visszatérő üstökös-mosolyt / Derengni éjbehulló homlokán.”

Ezek az emberi kapcsolatok, kincsek az ember életében, és még sok ezekhez hasonló kincsre talál az ember. Az élet urának ajándékai ezek. De mind veszendő, mind múlandó. Mind elillan, mind elhervad. Egyiket sem tudod megtartani, bármely percben elveszítheted.

Ha mindezt végiggondolod, a szíved szorongani kezd, elmédben kérdések ágaskodnak egymás után. Ezekre a kérdésekre válaszol a Názáreti Jézus evangéliuma, a mai részlet is. De a mai részlet csak része a válasznak. A válasz ugyanis az, hogy azok az örömök, melyek életében ideig-óráig boldogítják az embert, azok csak morzsák. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív még át nem érezte, amit Isten azoknak készített, akik képesek azon az úton járni, úgy élni, ahogy azt Isten tervezte az ember számára. Az utat Krisztus által közli velünk a Teremtő. Az Istentől tervezett, kijelölt úton járni azt jelenti, hogy hiszek Krisztusnak, követem őt, a tanítványa vagyok. Ha tanítványa vagyok, akkor életem művét nem homokra építem, hanem sziklára. Maradandót építek. Vagy ha más példabeszédét tartom szem előtt, akkor találom majd meg a kincset, a mindennél többet érőt, azt, amelyet senki el nem vehet tőlem, ha őt követem, ha az általa mutatott úton járok, ha tanítványa vagyok. Itt kapcsolódik be a mai evangélium a válaszba: az út, melyet Krisztus mutat nem könnyen járható, de nincs más út, mely az életre, az örök életre, az örök boldogságra vezet.

Ha előre láthatná az ember azt az életet, melyet Isten rejteget az ember számára a földi élet utánra, akkor nem is tudna mást tenni, mint oda törekedni. De csak a hit szemével látja azt előre az ember. A hit általi látás pedig természete szerint bizonytalan, homályos. Ezért bizonytalan és tétova a hívő ember is gyakran. Az üzenet lényege mégis az, hogy van kincs számodra, melyet Isten rejteget, és amely nem veszhet el, örökre megmarad, ha megtaláltad. Keresd!

Buzgán József